„Hit és Látás” – ezzel a mottóval nyílt meg 2021. szeptember 18-án, szombaton egy különleges, tapintható festménykiállítás a Dabasi Református Templomban. A tárlat 20 alkotását Romanek Inka Art-díjas festőművész készítette.
Az ünnepélyes megnyitó rendezvény 14 órakor kezdődött. Elsőként Szilágyi János lelkipásztor köszöntötte a közel száz résztvevőt. Máté evangéliumából idézett, az 5. rész 8. versét olvasta fel:
„Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják Istent.”
Ha az Úr a látók és a látássérültek számára is rejtve van, miként érzékelhetjük mégis a jelenlétét? – tette fel a kérdést.
Érezzük gondoskodását, amikor ad mellénk egy segítőt. Valakit, aki támogat minket abban, hogy a mindennapi életben el tudjunk igazodni. Ő adta a tehetséget a művészeknek, így például Inkának is, és az ő révén a vászonról „tapinthatóvá” válik az isteni kegyelem.
Az igehirdetés után Pálinkásné Balázs Tündének, Dabas alpolgármesterének értékes gondolatait hallhattuk. Elmondta: ha egyetlen szóval kellene összefoglalnia a művésznő életét, munkásságát, az így hangozna: „érzékenyítés”. Arról pedig, hogy mit jelent számára ez a fogalom, három rövid történetet osztott meg velünk.
Nagyjából 25 évvel ezelőtt gondolkodott el erről először. Akkor, amikor látogatóba ment egy családhoz, ahol egy cserfes, 4 esztendős kislány is élt. A gyermek egészségesen született, s egy komoly, gyulladásos folyamattal járó betegség kapcsán megvakult. A polgármester asszony elmondta: döbbenetes és megrendítő volt számára először találkozni a lánykával azután, hogy elveszítette a látását. Mára kiváló, tehetséges felnőtt vált belőle, csodálatos édesanyjának köszönhetően, aki minden segítséget megadott gyermekének.
Kb. 15 évvel ezelőtt történt a második eset, amikor kisiskolás fiával együtt az akkor még Budapesten, a Népligetben található Láthatatlan Kiállításra látogattak el. A teljes sötétségben nagyon bizonytalannak érezte magát, miközben gyermekére is ügyelnie kellett. A biztonságérzetet egy ott dolgozó látássérült hozta el számára, aki az utolsó állomáson megfogta a kezét és végül „visszavezette” saját korábbi, megszokott világába.
A harmadik ilyen esemény pedig az volt az életében, amikor a templomba belépve végignézett a művésznő festményein. Míg a legelső esetben az érzékenyítés a döbbenettel, másodszor a félelemmel, most a szépséggel, a művészettel, a magyarsággal, az élettel és a hittel párosult számára.
Ezt követően Rózsa Dezső és Barátai vették át a szót, akik verses-zenés műsorral emelték az ünnepi hangulatot. Név szerint: Lakó Sándor, Horváth Istvánné, Taskovics Adél, Romanek Inka, Geriné Jóna Ilona és Ézsiás László. A fellépők rövid bemutatkozás után 3-3 verset szavaltak. Minden versmondó műsorblokkja után betöltötte Isten házát Lakó Sándor gyönyörű hangja, aki énekszóval és gitárjátékkal színesítette a délutánt.
A program részeként Rózsa Dezső műsorvezető Romanek Inka festőművésszel is beszélgetett, akiről megtudhattuk: 38 esztendős koráig imádkozott azért, hogy édesanya lehessen. Adél leánya nagyon várt baba volt, ám a terhesség 29. hetében világra jött. A halálból hozták vissza a csecsemőt, aki orvosi hibából négy hónapos korában elveszítette a látását.
Ahogy nőtt és nyílt az értelme, egyre többet kérdezett a minket körülvevő világról. Édesanyja kezdetben kartonból vágott ki figurákat, formákat, amelyekkel „kézközelbe” hozta számára a mindenséget. Ezek voltak Adél legkedvesebb játékai, velük aludt, de napközben is hű társaivá szegődtek séta közben, vagy épp a játszótéren. Idővel azonban elhasználódtak. Inka akkor kezdett gondolkodni azon, miként készíthetne tartósabb szemléltető eszközöket gyermekének. Egy művészboltban kért és kapott segítséget.
A mezőgazdász Inka „felszámolta” előző életét…. „Adélkám érdekében családommal felköltöztünk Budapestre, itt már könnyebb volt megvásárolni azokat a kellékeket, amelyekkel a mai napig is alkotok”.”
Technikájának lényege, hogy több rétegben és olyan vastagon viszi fel a kasírozott vászonra a festéket, hogy képei domborúvá, ujjbeggyel is „láthatóvá” válnak. Kemény, karakteres színvilága van alkotásainak, hogy akinek maradt színlátása, az szemével közelről felismerhesse a festményeken megjelenítetteket. Közel 900 alkotásából csupán 46 darab van a tulajdonában, a többi intézményekbe, megyei kórházakba, kápolnákba, magánszemélyekhez került. 130. kiállításaként különleges mérföldkő számára ez a bemutatkozási lehetőség Dabason.
Az irodalmi összeállítás végén Rózsa Dezső saját versével búcsúzott a közönségtől, melynek címe: Valaha.
„Valaha azt álmodtam, hogy megvakulok!
S reszketve ébredtem reggel.
Ma már azt álmodom, hogy látok!
S könnyezve ébredek.”
A zárszó után Szilágyi János, a Dabasi Református Templom lelkésze minden szereplőnek átadott egy névre szóló emléklapot, melyen a szövegezés sík-és Braille írásban is olvasható.
Legvégül a képek megtekintése, majd a „véget érni nem akaró” kötetlen beszélgetés következett.
Köszönet illeti meg a lelkész urat nyitottságáért és amiért helyt adott e különleges kiállításnak. Külön köszönet Rózsa Dezsőnek és a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének a szervezésért, a sok munkáért, melynek eredményeként mindnyájan építkezhettünk e nap áldásos hangulatából, szívhez szóló üzeneteiből!
(Írta: Taskovics Adél)